A G-Portál nagyon nem vevő a "másoljuk át a Word-ös szöveget hibátlanul" dologra, a behúzások eltűnnek, a sorköz triplájára ugrik, a nagy gondolatjelek kicsivé változnak, szóval bármennyire is nem szeretem, blogspoton folytatom. 

Klikk ide.

Vagy az előző, hosszú szövegre, és ott vagytok.

     Tudjátok, milyen érzés kirekesztettnek lenni? Vagy azt, hogy milyen érzés, mikor mindenki kibeszél – akkor sem zavartatják magukat, ha hallótávolságon belül vagy? Nos, én tudom. Mindig is nehezen nyitottam az emberek felé. Ez a tulajdonságom középiskolára sem hagyott el. Csak megbújtam a padom mögött, ettem, vagy épp a mobilomat nyomkodtam, nem barátkoztam senkivel, csak irigykedve hallgattam, ahogy a többiek jókedvűen regélik egymásnak a hétvégéjüket, vagy épp a szerelmükről áradoznak. Nekem nincsenek se eseménydús hétvégéim, se pasim. Azaz, ez az utóbbi eléggé komplikált. Van az életemben valaki, de ő… nos, fogalmazzunk úgy, nincs a közelemben. Ezt a „nincs a közelemben” dolgot értsétek úgy, hogy cirka kétszáz kilométer választ el minket egymástól. És nem találkozunk sokat. Sőt, nem is találkozunk. Ennyit a szociális életemről. Egyedüli időtöltésem szabadidőmben az olvasás, olykor lovagolni is járok. Emellett semmi más.
     Már eltöltöttem az osztályommal másfél évet, de szinte senkivel nem váltottam többet, mint tíz mondat – azt is azért, mert muszáj volt. Az sem könnyít a helyzetemen, hogy mindenki kibeszél, aminek sokszor fültanúja vagyok. De talán még rosszabb, mikor a szemembe mondják. Mazsolázgassatok: „de ronda vagy, menj innen!”, „de tanárnő, nem fogok a Flóra mellé ülni, fujj!”, „ő az, amelyik soha nem köszön/beszél?”, „nem ez a néma csaj?”, „nézd már, hogy néz ki...”, „én nem szólok neki, hogy nyissa ki az ablakot, félek tőle!”. Szerencse, hogy ez már a múlt. Az osztálytársaim, akiknek szellemi orgazmust okozott a beszólogatás, kibuktak, vagy átiratkoztak máshová, a buszról ismert ribancok megjegyzéseihez meg már hozzászoktam, nem akadok fent rajtuk.

     Most pedig megosztom veletek, hogy kerültem közelebb egy tanáromhoz.
     Egy ideig nagyon magam alatt voltam, mikor újra elkezdődött az iskola, és visszamehettem azok közé, akiket gyűlölök. Senki nem törődött velem, mígnem egyszer Ági néni a semmiből feltette a kérdést: „és lovagolsz még, Flóra?”. Eleinte nem tudtam hová tenni a kérdést, elvégre mit törődik ő az életemmel, és mi köze hozzá, hogy mit csinálok, vagy épp mit nem? Ám a hazafelé vezető úton átgondoltam, és rájöttem, hogy nem azért kérdezte, mert az életemben akar turkálni, csak szimplán érdekli, hogy mi van velem. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban megszerettem, és már-már magamat is megijesztettem, annyira szerettem bejárni az órájára – holott nemrég még nagyon utáltam.

Most június van, már csak két hét van vissza az iskolából, ami 3 órát jelent vele...